Bölcs történelemkönyvet tart kezében az olvasó. P. Ábrahám Ernő író, műfordító 1925-ben a megcsonkított, lelkében sérült Magyarországon, mellőzve a száraz adathalmazokat, az okoskodó történeti okfejtéseket, de ragaszkodva a történeti tényekhez, megírja a magyarság történetét Attila hun birodalmának összeomlásától az utolsó Árpád-házi magyar király, III. András 1301-ben bekövetkezett haláláig.

Az író és hőse, Árva királyfi tudják, hogy „mindez csak múlt”, megtörtént, elmúlt, újraírni, meg nem történtté tenni lehetetlen. De hittel hirdeti: megismerni, amit átéltünk, amit tettünk s amit tettek velünk, minden magyar ember számára hiteles önismeretünk érdekében kötelező – büszkén vállalni erényeinket, hőstetteinket, alázattal megbánni hibáinkat, bűneinket.

Múltunkban bolyongva Árva királyfi legkeserűbb tapasztalata: évszázadokon keresztül testvérharc pusztította a magyarság erejét, alkotókedvét, tehetségét. Államalapításunk első évszázadaiban keresztény magyarok és pogány magyarok álltak egymással szemben, gyakorta véres testvérháborúban gyilkolta a magyar a magyart. Aztán testvér testvérrel, fiú apával, apa fiúval hadakozott trónért, királyi hatalomért, az uralkodói vagyon birtoklásáért. Ha erőskezű, rendet tartó király ült a trónon, a trónt, hatalmat, királyi vagyont irigylő-megkívánó vérrokonok támadták az erős központi hatalmat. Háborúskodásuk közben sorvadt, szegényedett, pusztult az ország. Ha gyengekezű volt a király, akkor hataloméhes, törvényt, emberi életet nem tisztelő kiskirályok rombolták Magyarország gazdaságát, erőforrásait, életét. Pusztították hazájukat – hazánkat.

Az Árpád-házi királyok idejének történelmi útvesztőjében időutazó Árva királyfi nem ismerte Széchenyi István bölcs intését – „Egyesség nélkül Hunnia semmi.” –, de látja, érti: Magyarországot a pusztulástól csak az mentheti meg, ha nem hatalomért, trónért, megszerezhető koncért támad egymás ellen magyar és magyar, de közös erővel, testvéri összefogással mindenki Magyarország felemelkedésén munkálkodik. Előttük, előttünk a követendő példa: Szent István, Szent László és Kálmán király uralkodása idején hazánk erős és gazdag ország, s ütőképes hadak védte országhatárainkon belül szabad és boldog a nép, a nemzet.

A csudaszarvast követő Árva királyfi – történelmi tanulság – szomorúan látja: mi, magyarok egymásnak és hazánknak többet ártottunk s ártunk egymás elleni acsarkodásainkkal, mint az országra időről időre rárontó, hódító szándékú ellenség.

Mert egyesség nélkül Hunnia védtelenné vált, gyengült, néha a pusztulás szélére sodródott…

Tanulságos királytükröt tart kezében az olvasó. A történelmi múlt, amelyet álmában Árva királyfi bejár, a történelmi múlt tapasztalata tanítja uralkodni tudásra az országot romjaiból újjáépíteni, feltámasztani készülő 20. századi mesebeli királyfit.

A honfoglalás idején így oktatja őt a sokat látott öreg harcos: „tanuld meg a múltból, hogy egy nemzet akkor erős, akkor nagy, ha nemzet és király egy szív, egy lélek”. Legfőbb útravalója, szellemi tápláléka (hamuban sült pogácsa) a 20. századi királyfinak István király Intelmei. A bölcs király arra tanítja fiát, Imre herceget: a jó uralkodónak (csak később nevezték az ország dolgait igazgató embereket politikusoknak) mit és hogyan kell cselekednie, ha országát és nemzetét boldoggá, gazdaggá akarja tenni.

Árva királyfi megérti, vállalja, hogy „a királyi méltóságot nem abban fogom keresni, hogy első legyek, hanem hogy minél többet használjak”. Lelkében az Intelmek gondolatai, erkölcsi parancsai – öntudatlanul – reformkorunk, aranykorunk erkölcsi értékrendjét, szellemét, tetterejét visszhangozzák. Berzsenyi Dániel: „Használni akarok, nem csillogni.” Bajza József: „Nem tetszeni, hanem használni akarok.” Kossuth Lajos: „Használni akarok, nem fényleni.” Petőfi Sándor: „Használni s nem ragyogni akarok.”

A hajdani irodalmi műfaj, a királytükör erkölcsi tanítás: mit kell tennie az uralkodónak (koronként változóan: királynak, kancellárnak, miniszterelnöknek), ha nem önös érdeke, de országépítő, nemzetboldogító szándék vezeti. A nemzet (pillanatnyi) első emberének egy feladata van: a jövőt akarni, s „aki a jövőt akarja építeni, tanulnia kell a múltból”.

A csudaszarvas: mese, történelemkönyv, királytükör – ha jövőt akarunk építeni, tanulnunk kell a múltból.

Lehetséges első lépés: pattanjunk fel olvasóként (mai potyautasként) Árva királyfi mögé múltba vágtató Tüzes nevű táltos paripájára.