Hasznos madarakról falusi nagyanyámtól hallottam először. Az ínséges ötvenes években a leghasznosabb madár számomra nagyanyám jóvoltából a liba volt. Maga nevelte, terelgette, etette, tömte néhány háziszárnyasát, s így karácsonykor libacombot vacsoráztunk és hatalmas libamáj került-terült az ünnepi asztalra.

A pesti aszfalt fölött galambok és verebek röpködtek, néha feketerigók, a Gellért-hegy bokros lankáin, itt-ott a parkokban városba tévedt énekesmadarak… A János vitézből ismertem a griffmadarat, tudtam, hogy Petőfi legkedvesebb madara a gólya, idős rokonunknak volt kalitkába zárt pintye, papagája… Mesekönyvemben olvastam Mátyás királyról, akinek a címerét és pajzsát gyönyörű madár, fekete holló díszítette, s talán hallottam valakitől a régi magyar mondást is: ritka, mint a fehér holló… Unokahúgomat kisgalambomnak szólította keresztanyám…

Az oroszlán, a tigris izgalmas-titokzatos ragadozó, a krokodil csúnya és veszedelmes, a víziló jámbor, kitátott szájába kenyeret lehet dobálni, a ketrecbe zárt farkassal megpróbálhatunk farkasszemet nézni, a majmok tornamutatványaikkal, pofavágással szórakoztatják az érdeklődő látogatókat…

Százéves könyvet tart kezében az olvasó, Herman Ottó alig egy évtized alatt négy kiadást megért népszerű művét, mindenki számára útbaigazító kézikönyvet: a hazánkban élő madarakról mindent, ami fontos, megtudhatunk e képeskönyvből.

Órákig, napokig – de néhány pillanatig biztosan – minden ember gyönyörködik a madarakban, tollazatuk színpompájában, hangicsálásuk elbűvölő muzsikájában, irigyelt repülésük boldog suhanásában. („…a madarak boldogok; talán mert röpülni tudnak” – a Fővárosi Állatkertben töltött gyerekkorára emlékezve sóhajtott így a színész, Latinovits Zoltán.)

A madarak hasznáról és káráról – Herman Ottó a madarak énekében, röptében gyönyörködő, de a madarakról keveset, vagy semmit, csak tévhiteket tudó embereknek írta bölcsen egyszerű könyvét.

A holló az igazságos Mátyás király címerállata – bizonyára hasznos, legendás madár más nem is lehet. Aztán Herman Ottó könyvéből kiderül, hogy a holló valójában roppant kártékony madár, „pusztít, rabol fészket, kiszedi a tojást, a madárfiút és rájár a dögre.”

A kakukkról, amelyről mindenki úgy gondolja, hogy káros – hisz tojását csőrében tartva más madarak fészkébe pottyantja, más madárral kelteti ki fiókáját, aki aztán gyorsan növekedve kidobálja a fészekből a többi, nála gyengébb madárporontyot –, Herman Ottó épp az ellenkezőjét állítja: „tápláléka szerint, mely mindenféle, leginkább nagyon kártékony rovarból, hernyóból, még a legszőrösebbekből is áll, a kakukk a leghasznosabb madár”.

Szőlőéréskor, szüret idején a gazdák számára nincs veszélyesebb, kártékonyabb madár, mint a hatalmas rajokban, sötét felhőként suhanó, szőlőfürtökre zuhanó seregélycsapat. Szüret idején káros madár a seregély. De egész évben minden kártékony kukacot, bogarat fölfal, a legelésző háziállatokra, lovakra, tehenekre, juhokra rászáll, és megszabadítja őket apró élősködőiktől. A seregély „évi munkája… ezerszer több haszonnal jár, mint amennyi kárt okozhat arasznyi időben”.

Volt idő, amikor senkinek sem jutott eszébe föltenni a kérdést: melyik madár hasznos, melyik káros. Az aranykor alapigazsága: „Ott, ahol az anyatermészet szűzen tiszta és érintetlen, ott nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van.”

Boldog aranykor! De már a 20. század első évtizedében, Herman Ottó könyvének születése idején sem volt hazánkban szinte sehol szűzen tiszta és érintetlen természet. Ma már talán a világon sincs sehol. Mert ahová még nem jutott el az építő-romboló, a természet egyensúlyát szétrobbantó emberi civilizáció, ott az általa létrehozott savas eső, káros széndioxid koncentráció, mindent veszélyeztető rádióaktivitás, vegyszergőzökkel felelőtlenül hatalmasra tágított ózonlyukon át Földre zúduló ultraibolya sugárzás bolygatja-rombolja földünk még itt-ott föllelhető ősi, érintetlen tájait.

Legyőzni a természetet nem tudta, nem tudja az ember, csak néha okosan, nagyon gyakran oktalanul, felelőtlenül, ostobán átalakítja. Ma már fehér holló hazánkban a káros fekete holló, kakukkszót az erdőt-mezőt járó emberek is egyre ritkábban hallanak, eget elsötétítő seregélyfelhőt ősszel még gyakorta láthatunk. Sok madarunk, például a daru (káros), az ökörszem (hasznos), az aranymálinkó (inkább hasznos) fogyatkozik, eltűnik. Hasznos is, káros is madaraink körülöttünk röpködnek: velünk, emberekkel együtt ők is alkalmazkodtak a mai világhoz, „civilizált” környezetünkhöz.

A szarka (káros) ma már a nagyvárosok bolondosan ugrabugráló, rikácsoló lakója, a feketerigó (hasznos) úgyszintén – konyhaablakunkban, a virágládába ültetett citromfű sűrűjében fészkelt néhány évvel ezelőtt egy pár –, a fekete varjú (inkább hasznos) peckesen sétál az országút szélén, rá sem hederít a mellette elszáguldó automobilokra, a tőkésruca, azaz vadkacsa (káros) Buda kellős közepén, a Feneketlen-tóban is boldogan lubickol kiskacsáival, de üstökös gémet (közömbös) mai ember már aligha látott, Herman Ottó is, tömör üzenete: még van…

Mi emberek is részben hasznosak, részben károsak vagyunk. Nagyon ritkán: közömbösek. Jó esetben: inkább hasznosak. Máskor: inkább károsak. Vagy: károsak.

Emberi feladat – lelkiismeretünk mértékegysége –, hogy eldöntsük: tetteinkben mennyi a hasznos, mennyi a káros. Mint a seregélyek esetében: boldogok lehetünk, ha tetteinknek csak egytizenketted része káros, haszontalan, értéktelen. A madarakról mi emberek döntjük el: károsak, hasznosak, inkább hasznosak, közömbösek.

Rólunk, emberekről, az idő.

Herman Ottó segít eligazodni a hazai madarak csodálatosan sokszínű világában. Könyvének okos tanulmányozása ráébresztheti az olvasót: érdemes őszintén szembenézni önmagunkkal, és megvizsgálni, vajon tetteink, életünk hasznos, káros, inkább hasznos, inkább káros…

A madarak világában sem mindig könnyű ezt eldönteni.

Csak hát a madarak boldogok – talán mert röpülni tudnak.